Nyitólap Írások Ajánló
Rólunk Email


0. versek   1. nyilatkozat   2. nyilatkozat   3. nyilatkozat   4. nyilatkozat
5. Élet a Marson (regresszió)   6. nyilatkozat   7. Titkos támaszpontok   8. Elszakadás a földi egótól

^ tetejére ^

0. versek

 

Szellem és én

 A Végtelen Tér és Idő az igazi Hazám
Eljöttem onnan a földi boldogságért
Itt csak a jelen számít már,
Most - a mérlegen vagyok, én.

 Kinek játszom s miért?
Hisz itt szeretet alig él
Csak vak és végtelen gyűlölet
Iszonyú szenvedés, őrület.

 Ha engem kérdezel, tudom
Ha Engem, még nem tudom
De azt érzem, hogy nagy a feladat
Kicsin múlhat az utolsó pillanat…

 Az egyetlen igazi reménysugár
Az ember saját hite, melyért kiáll
Meg kell találnom Őt -
Ki tán - kicsit - szintén én vagyok.

A nagy és kozmikus erő
Mely sokáig rejtve volt
Egyszer tán előbújik
Várok, várok ama pirkadatig.

Akkor sokan Én leszek
Nem lehet semmi bánatom
Cikázik majd szellemem
Mint éles fény a hűs tavon.

 

Atlantisz

Atlantisz büszke nemzete
Mint megannyi féktelen börtönőr,
Gyilkos villámokat lök
Nem törődve azzal
Hogy kit és hogyan öl.

Gyilkos szerepre kárhoztatott
Vad és féktelen isten ő,
Kit nem állít meg
Sem a nagy akarat
Sem a végtelen idő.

Mert nekünk adva a feladat:
Most nem az élet vagy halál,

A végső igazság a tét.

^ tetejére ^

1. nyilatkozat

 A földi emberiség, a magát Homo Sapiensnek, vagyis „bölcs embernek” nevező faj büszkén vallhatja, hogy a XX. századra egy olyan fokú szellemi magasság kapujába érkezett, melyet a korábbi időkben meg sem közelíthetett – a fejlődés töretlen és immár megállíthatatlan, üteme pedig egyre gyorsabb; a jövőbe vetett pozitív hitet nem ingathatják meg az „átmeneti nehézségek”, melyekkel ez a faj jelenleg is küzd. Miért ez az optimista hozzáállás? Az említett szellemi magasságot a babonás sötétség, a tudatlanság, az ostoba vakhit és hasonló középkori maradványok visszaszorítása jelzi… már csak a tudás és az elme következetes gondolatai képzik részét az emberi szellem megtisztított közegének. Azonban…

 Kevés ember él manapság, aki igazán átlátja, milyen hatalmas krízis előtt állnak az emberiség megszentelt „tiszta tudományai”. Az elme kizárólagos uralma ugyanis azt jelenti, hogy minden (való igaz, kétes eredetű) szellemi örökségét levetve az ember már csak az ELME nevű lineáris számítógép működéseire hagyatkozik, melynek egyetlen adatforrását az érzékek összessége jelenti, minden pontatlanságával és esetlegességével együtt. Az adatfeldolgozás útjai azonban (ezt a matematikusok manapság kezdik belátni, de jelentésével senki nem mer szembenézni) exponenciálisan szétterülő rajzolatot mutatnak, így a lineáris elme következtetései mindig esetlegesek maradnak az igazság nagyobb teljességéből szemlélve. A „felvilágosodás” során az emberiség pontosan ezt veszítette el: egy kétes eredetű és tartalmú, ám nagyobb teljességet, melyet már el kellett vetnie, mivel az azt megfertőző alacsonyrendű emberi indítékok miatt korrupttá, romlottá s következményeiben mind gyakrabban démonikussá vált. Az emberi látásmód töredékessé vált, a felismerések egymástól elszigetelt csepp-igazságok, melyeket egymással úgy harcoltatnak az egymással szembenálló, de egyébként hasonló működésű emberi elmék, mint bábjátékos a tehetetlen rongyfigurákat – a szintetikus egésszé való összekovácsolásra való hajlam legkisebb jele nélkül. S ezt nevezi a mai ember tudománynak, EZ az a „szellemi magasság”, melyre oly büszke, s amely nem engedi annak globális elismerését, melyet egyénenként jószerivel mindenki tud: miközben állítólag egyre gyorsabb ütemben „fejlődünk”, az élet századról századra, majd évtizedről évtizedre, s napjainkban már évről évre – vagyis egyre gyorsabb ütemben válik egyre elviselhetetlenebbé.

 Az emberi tudatot azért nagyon könnyű manipulálni, mert nincsen tisztában a valódi igazságokkal. A legtöbb ember azt hiszi, hogy énje nem más, mint az a személyiség, melyet a tükörben lát – amely megszületik, növekedik, eszik, iszik, tanul, dolgozik, szaporodik, majd pedig sorvadásnak indul s végül meghal. (S értjük ezen természetesen nemcsak a fogható fizikai testet, hanem azt a személyiség-burkot is, amely ebben lakik.) Még az az ember sem mondhat magáénak lényegesen könnyebb helyzetet, aki némileg már tisztába jött a test „utáni” (valójában inkább test feletti) létezés néhány törvényével, s rendelkezik a halálon túli világokról valamiféle ismeretekkel. A test és fizikai személyiség ugyanis óriási kötőerőként láncol meg mindannyiunkat. Sok ember hisz abban (vagy legalábbis nagyon remélik), hogy a halál után van egy másik világ, s létezik élet, melyben Ő továbbélhet, mely tehát valamiféleképpen folytatása a jelenkori létezésnek. Mégis mindannyiukban továbbél a vonzódás a MOSTANI személyiségükhöz � ami nem csoda, hiszen ki-ki hite szerint reinkarnációtól, túlvilágtól, stb. ÉPPEN AZT várja, hogy a fizikai, mindennapi életben tapasztalt személyiségét, elméjét (mely dolgokkal, jobb híján, önmagát azonosítja) valami isteni hatalom „átmenti� egy új életbe; így tehát a halál után folytatódó „élet� ideája is inkább hozzáköti az ember hamis egójához, mint megszabadítja attól. S ez is mennyire a mai ember gondolkodásának tipikus példája: az „életen� valami olyat értenek, ami VAN, ami fennáll, ami tart, s nem pedig egy folyamatot, időben kibomló mozgásokat, örök változást! A társadalom persze el is várja az embertől azt, hogy hizlalja a saját és a kollektív egót, s itt és most ne is foglalkozzék mással, csak hogy a „boldogságnak� azt az egyetlen útját hajszolja, melyet a kollektíva előír számára � s tegyen meg mindent egy olyan saját élet és olyan közös világ megteremtéséért, melynek vezérlő ideológiáját egy gazdasági-politikai hatalom, egy központi (bár nem teljesen egységes) erő formálja meg, s alakítgatja kedve szerint. Fontos a család és sokat jelent a vallás � de ezek sem viszik az embert e különös valóságunk megkérdőjelezéséig. A család egyik fő szerepe éppen az, hogy biztosítson egyfajta fizikai halhatatlanságot az ÉN számára. A vallás pedig szinte csak arra a szerepre jogosult a jelenkorban, hogy egy kis fogódzót adjon a tömegeknek, hiszen mindenki félelemben van, akár „hisz�, akár nem, én-tudata mélyén ott lapul a különös kérdés: „mi lesz, ha már nem élek?

 Természetesen az anyagi szemléletmódba bilincselt emberek az anyagban keresik a megoldást minden problémára. Az emberek nagy többségének eszébe sem juthat, hogy bizonyos tudatállapot-váltással el lehetne érni egy jobb és tökéletesebb értékeket képviselő világot. Amit a magukat „ezoterikus� iskoláknak vallók ígérnek, sem több szánalmas kísérletezgetésnél, hiszen az ember egyszerűen képtelen feltörni a burkot, amely az igazi valóságtól elválasztja. Márpedig addig egyetlen misztikus vagy meditatív tudatállapot elérését tananyagul kitűző csoport sem segíthet az embereken, amíg azok önmaguk megismerését nem kezdik el. És a baj itt kezdődik, mert a legtöbb ember nagyon fél önmagától, s mindattól, amit kis dióhéj-világán kívül esetleg találhat. Ezért is menekül a valódi értékeket felvonultatni képtelen ideológiák, vallások vagy misztikus tanok mögé. Játszik önmagával és Istennel azért, hogy ALIBIT nyerjen: „lám-lám, én mégis teszek valamit, mégis képes vagyok magasabb rendű dolgokra. Ha tehát egyszer eljutok Istenhez, akkor tudok hivatkozni arra a sok nagyszerű dologra, amit életemben tettem, arra a rengeteg ÁLDOZATRA, amit meghoztam!

 Így aztán az ember folyamatosan alkukba bocsátkozik, még a magasabb isteni közeg felé is. De minthogy az alku, az üzlet az anyagba ragadt szellem különös illúziója, „odaát” nem ismerik, nem tudnak vele mit kezdeni. A vallásos ember így sajnos éppoly távol marad Istentől, az istenitől, mint ha közelébe sem menne a templomnak. A földi ember mégis notóriusan hiszi, hogy a mennyország kapuja a rááldozott belépődíj fejében átléphető. De nincs ez másképpen a hétköznapi élet szintjén sem: az alku beszövi az emberek életét. Hány és hány ígéretet teszünk, melyekről tudjuk, hogy nem jók – munkahelyen, baráti körben s főleg a családban. Az alku abnormálisan túlsúlyba került része a mindennapoknak, és lassan beszövi az ember minden gondolatát és cselekedetét, magasabbrendű tevékenységeiről már nem is beszélve. Az egésznek persze nagyfokú félelem a mozgatórugója. Félnek az emberek az élettől, mindattól a szenvedéstől, amit esetleges tévutak hozhatnak – ezért inkább egy determinált kényszerpályán maradnak, mintegy elengedik a kormányt. S félnek az elmúlástól is, mások pedig attól, hogy mi lesz, ha meghalnak és „számot kell majd adni” minden tettükről; taktikázni próbálnak az „elszámoltató hatalom” irányába, de vajon mit tennének, ha megértenék, hogy ők számoltatják el majd saját magukat…?

 Hogyan lehetne hát felfejlődni egy olyan szintre, melyről már belátásunk lehet az EGÉSZRE? Említettük fentebb, hogy az ember képtelen a burkot feltörni, amely az igazi valóságtól elválasztja. Nos, ez a mondat igazságot takar, de hogy megértsük, mi van mögötte, le kell mennünk egészen nagy mélységekbe. Sok olyan iskola van ma, amely terápiás célzattal REGRESSZIÓS HIPNÓZIST alkalmaz. Az eljárás lényege, hogy a lélek legmélyén lévő titkokat és az ember elől elzárt információkat felszínre hozza. A páciens megismeri tudatalatti feszültségeit és mélyen rejlő gondjait, erőit, lehetőségeit, feladatait. Vannak olyanok, akik eljutnak az előző életeikhez, s így némileg kielégülést nyernek, hiszen már nem csak hiszik, hanem tudják, hogy életük nem a születéssel kezdődött s így valószínűleg a halállal sem ér véget – azonkívül világossá válik jelenkori létezésük némely előzménye, mozgatórugók, melyek a múltba nyúlnak s a jövőt is formálják. Megtudhatják, milyen formákban s milyen helyeken éltek korábban, és jónéhányan ekkor ébrednek rá, hogy a Föld nem természetes közegük – s mindaz, amit itt magukénak vallanak s beépült a személyiségükbe, sokkal inkább kívülről tanult, beidegződött s rájuk erőszakolt dolgok, mintsem saját eredeti identitásuk részei… Márpedig ha egyéni szinten lehetséges ilyen felfedezőutakat tenni anélkül, hogy akárcsak kilépnénk a szobából, akkor miért ne próbálkozhatna meg a kíváncsi szellem az egész emberiség szempontjából vizsgálni a tudatalattit? C. G. Jung ugyan már megtette ezt, s nagy téziseit több kötetnyi anyagban foglalta össze, de ettől még fel lehet fedezni új axiómákat is, melyek okulásul szolgálnak majd az utókornak.

 Érdekes összefüggések birtokába juthat az ember, ha a misztikus legendák ködébe vesző ősi kultúrát kezdi el vizsgálgatni (melynek létezését a mai történelemtudomány elveti, fogható és szagolható materiális bizonyítékok híján). A régmúlt ezredévek hajnalán megannyi történés szolgált OKÁUL annak, ami ma történik az emberekkel! Valójában itt kell keresni bizonyos mozgatórugókat, hiszen a jelenkor tragédiái, háborúi és tömeges katasztrófái jórészt itt gyökereznek. A titok, amely javarészt meghatározza az emberek és a társadalom minőségeit, ebben a korban keresendő! A Nagy Kozmikus Ágensben az AKASHA-KRÓNIKA őrzi az emberi faj történelmét is – s hogy információkat szerezzünk eme korról, ezt a krónikát kellett szóra bírnunk…

 Habár az emberiség szeretne hinni említett töretlen fejlődésében, mely a boldogság felé vezeti, mégis valahogy úgy vagyunk ezzel, hogy ha az írott és ismert történelem előtti időkre gondolunk, valahogy békés, idilli, paradicsomi kép sejlik fel előttünk… s ez tulajdonképpen meg is felel az igazságnak. Sokszázezer évvel ezelőtt a ma Földnek nevezett bolygót olyan, hozzánk hasonló lények lakták, melyeket az utókor „titánoknak” nevez, és akik hozzánk képest összehasoníthatatlanul nagyobb tudással s számunkra felfoghatatlan (mivel a fizikai létsík határain messze túlnyúló) erőkkel és képességekkel bírtak. Korlátlan urai voltak ők eme bolygó minden régiójának és kiterjedésének, kedvük szerint formálták az élővilágot, a fizikai világban pedig a kontinenseket, óceánokat, hegységeket, stb. Ahogy a Föld fizikai formáját egyre finomították, a fizikai közegbe begyűrűztetett teremtő erők által ők maguk is egyre inkább részt vettek a fizikai létezésben, fizikai testekben jártak-keltek teremtményeik között, repkedtek az égben, fürödtek az óceánokban, sétáltak a hegyekben – s a kozmikus törvények nyilvánvaló hatása által szellemük is egyre inkább az anyag feltételrendszerének foglya lett. Természetesen még mindig uraltak minden létsíkot, ám a fizikai lét és fizikai teremtés a maga dialektikus minőségeivel mindjobban elcsábította őket, s ez a dialektika idővel a köztük zajló háborúkban öltött testet, immár félreérthetetlenül. E háborúskodás a titánok számára csak játék volt, hiszen számukra nem létezett halál, az emberek és más teremtményeik pedig mint játékkatonák kaptak szerepet mindebben. Az ARANYKOR békéjét tűz és pusztulás váltotta fel. A háborúkat persze ma úgy képzeljük el, mint ahogy a jelenkorban történnek, hogy a küzdő felek vagdalkoznak vagy lövöldöznek, s megrongálják egymás anyagi testének integritását – ebben természetesen a mai materialista korszellem nyilatkozik meg. Hasonlóan, a titánok háborújában is az akkori korszellem uralkodott: a szellemi síkok irányából a fizikai síkok felé gyűrűző hatásmechanizmus. Általában a „láthatatlan” (akkor még látható) síkok valóságában kezdődtek el a harcok, s aztán gyűrűztek át a fizikai létbe. Hegyek mozdultak odébb, földrészek tűntek el. A dolgokat még furcsábbá tette, hogy egy-egy titán „halála” után tulajdonképpen újra szerepet kapott, s képes volt „feléledni”, minthogy akaratával megőrizhette lelki integritásának egészét, s abba tudata újra visszatérhetet, megformálva ugyanazt a személyiséget, ugyanazt a testet. Nem úgy tehát, mint a ma embere a reinkarnációban – nem más formában. Ugyanabban az alakban létezhetett tovább, csak némi szünet állt be a lélektesteinek működését biztosító tudati energiák szintjén. Így aztán szinte korlátlan hatalommal bírt ezen a földön élet és halál fölött – szinte…

 Az ember még kezdetleges alakjában létezett. A Hold-korszak elmúltával már képes volt a mechanikus gondolkodásra, de nagyrészt ösztönei irányították, s fajának fenntartása volt a cél. (Mindez lényegében mostanáig sem változott…) A teremtmény fejlődési fázisait és a változás ütemét persze egyértelműen irányították a teremtő titánok. Azt határozták el, hogy egymásnak uszítják a különböző törzseket. Nem érdekelte őket, hogy ez miképpen hat az egyes emberre, vagy annak lelkére. Így egy nagyszabású kísérlet kezdődött, melynek keretén belül a különböző törzsek kezdték el egymást pusztítani. Kezdetleges hajókkal tették meg az utat egymás földjeire, s mágiával, nomeg puszta fegyverekkel egyaránt vívták csatáikat. Az emberekre azonban ez nem hatott valami jól, mert ők nem tudták irányítani a reinkarnációt, akár a teremtő félistenek. Mindig más formában jelentek meg – ezért is féltek a haláltól. Az egyéni individuális létezéstudat elvesztése egyszerűen borzadállyal hatott (és hat) rájuk, már csak szándékosan is, hiszen a harcokhoz feltétlenül szükségük volt a túlélést diktáló, szinte legyőzhetetlenül erős ösztönre. Mindezt a titánok beleprogramozták szellemükbe, éppúgy, mint a teremtő „istenek” iránti feltétlen alázatot és engedelmességet. Az emberi fajnak egyébként a MAGASABBHOZ való viszonyát alapjaiban meghatározza történelme során, egészen napjainkig, ez a fajta rettegő, megalázkodó attitűd, melyet disztingválás nélkül alkalmaz a legmagasabb szellemi hatalmak irányába is, összetévesztve saját teremtő „istenét” a valóságos Istennel, aki az egész világegyetemet létrehozza. Nos, eddig érdemes lemenni a mélységekbe. Lehetne még folytatni, hiszen tudjuk azt, hogy a háborúk lassan egy süllyedéshez vezették a titánokat. Évek tízezrei alatt lassan elvesztették hatalmas mágikus képességeiket, majd egy náluknál sokkalta magasabb isteni hatalom elrendelése alapján egyszerűen kivonták őket a forgalomból a fizikai síkokon – de természetesen művükben tovább élnek… Onnantól azonban, hogy nem manipulálták a bolygó élővilágát, az a természet tiszta törvényei szerint alakulhatott, részint visszakapva eredeti formáját, részben pedig új, letisztult formákat felmutatva az evolúció és más kozmikus erők hatására. Ekkor jelent meg a Cro-Magnoni és a Neander-völgyi ember, s a jelenkor embere számára a titánok világa csak mint ködbe vesző legenda maradt meg. De a démoni háborúk és harcok emlékei továbbélnek az emberben, mint motiváló tényezők s állandó, brutális viselkedésre hajlamosító tendenciákként bukkannak fel újra meg újra. Az okokat a mélységben kell keresni, hiszen egy olyan fajról van szó, melyet szándékosan degenerált és tett tönkre a háborút játéknak vevő istene.

 Mi ebből a tanulság a jelenkor embere számára? Először is az természetesen, hogy nem kell mindent erőszakkal megoldani, nem kell a konfliktust keresni, s nem kell széthúzni, csoportokra szakadni, pártokhoz, szektákhoz tartozni. Mindehhez persze az emberi lénynek le kell győznie a beléje programozott, és idejét múlván céltalanul működő direktívákat. Tudnunk kell, hogy annak idején törvényszerű volt mágikus érzékeinket, képességeinket elveszteni, s sokszor nincs szükség idő előtt ún. „ezoterikus” ismeretekhez jutni. A mindennapok éppannyi megoldást kínálnak a problémákra csak látni kell a lényeget. Ha valaki képes szeretetet adni barátainak, családjának, munkatársának vagy szomszédjának, máris közelebb jutott a megoldáshoz és önmagához. A kívülről magukra erőltetett módszerek helyett az emberek talán jobban tennék, ha belül keresnének utat. Ahogy említettük: nem kell mindig tartozni valamely csoporthoz vagy ideológiához egyszerűen csak figyelnie kellene minden embernek saját belső és külső világára. Hiszen az álmok éppúgy üzennek nekünk, akárcsak a véletlennek tűnő eseményhalmazok, vagy szinkron történések. Az „ezoterikus iskolák képviselői ezeknek persze nagyon örülnek és roppantul élvezik a megjelenésüket, a megfejtegetésükre tett játékos kísérleteket a saját iskolarendszerük szűrőin keresztül, de hogy valójában mit kellene kezdeni velük, azt legtöbbször nem értik. Hiszen az ÚT ma egyéni és testreszabott, s követi az individuum sajátos rezdüléseit. Így azonban mindannyian ki vagyunk téve a magánynak. Magányunkat, mely talán átokként ül rajtunk, ahelyett, hogy mindenféle kényszerű megoldással és kompromisszummal próbáljuk mindenáron enyhíteni, lehet, hogy inkább áldássá, vagy legalábbis lehetőséggé kellene alakítani: olyan egyedüllétté, amely lehetőséget ad önmagunk feltárására. Aki le akarja győzni szellemének burkait, annak képessé kell válnia arra, hogy testének és lelkének minden rezdülésére odafigyeljen, s azok üzeneteit átültesse a gyakorlati valóságba. Mert a test maga is egy önálló mikrokozmoszként magába foglalja a lét minden szintjének analógját, s így magasabb világok szimbóluma is. Mint ilyen, állandó kapcsolatban van néhány finomabb, szubtilisebb szférával. Innen pedig esetleg más lények üzennek számunkra - mely persze csak akkor lesz érthető, ha a jelzésekre ügyelve bizonyos önismeretet is elsajátítunk. Nem szabad például félreérteni bizonyos dolgokat, mert az idegi gondokhoz és depresszióhoz vezet. Ha egy ember egyszer csak azon kapja magát, hogy idegen dimenziók üzeneteit „veszi, és hallja, jobb, ha először kétkedni kezd! Lehet, hogy csak annyira magányosnak érzi magát itt, ezen a földön, hogy képtelen elfogadni ember létének elhagyatottságát. Így aztán titkos vágyképei kezdenek benne önálló életet élni, s éppen magányának elementáljait hallja lelkén keresztül az agy által értelmezhetővé alakítva. Ilyenkor talán mégis jobb, ha elmegy egy tanfolyamra (pl. Yoga, Agykontroll) és ha az érzések nem változnak, újra folytatja jelzései és üzenetei értelmezését de most már letisztulva és bátran! Valamiféle más régió idegen lényei üzennek valamit s ez talán az összetartozás érzését is sejtetni engedi… Krisztus és Buddha, sőt tanítványaik is kapcsolatban lehettek más világokkal, csak ezt ekkor még kevesen értették volna meg. Nem csoda, hiszen az ember, létrehozói által, nem volt hivatott magasabb rendű szellemi kalandokra, fejlődésre, és főleg nem volt szabad elhagynia a bolygót így tehát az ismert világteremtési mítoszok jó része a teremtett világ egészét egyenlővé teszi ezzel a földdel (s így a teremtő Istent egyenlővé teheti a föld önjelölt isteneivel is). Az emberi szellemben csak nemrég jelent meg az igény a más világok felé nyújtózásra nagyrészt az ide inkarnálódott idegen származású szellemek hatására.

 Nem szégyen tehát, ha valaki olyan utat jár, amelynek nem egy földi megvilágosodás a vége. A lényeg a hit és a feladat szeretete, amely tűzön-vízen át valódi önmaga megtalálásához segíti a mindig nyughatatlan keresőt. Nem muszáj csak egy földi megváltásban gondolkodva folytatni az utat. A Föld lehet a bölcső, melyből a KEZDET végén a legtöbbeknek ki kell lépniük és továbbállva bejárni a KOZMOSZ irdatlan mélységeit – néhányaknak ezáltal arra adódik lehetősége, hogy felvegyék a kapcsolatot valódi hazájukkal, akár egy konkrét világrendszerrel, vagy a létezés egy olyan régiójával, melyhez szellemi minőségeiknél fogva valójában tartoznak. Így aztán már itt a földön is megtalálhatják azt, ami jelenkori valóságukból hiányzik, s amíg a földön élnek, hozzájuk kapcsolódhatnak mások is – akik szintén ELVESZETTEK, s keresik a kapcsot, mely saját természetes közegükhöz köti őket, keresik az okot, amely ilyen messzire vezette őket, hogy aztán cselekedni tudjanak, s a jól végzett munka befejeztével hazatérhessenek… Ez pedig már nem fölösleges munka, bátortalan tapogatózás, gyermeteg játék az ismeretlennel. A csoport pedig, melyet igényel, nem alacsonyrendű motivációk által diktált klikkesedés, hanem egy különös, de igazi SZÖVETSÉG, amely szellemi erőt és valódi értékeket képvisel a Földön. Egységbe gyűjti a töredékes tudást, utat mutat és segít azoknak, akik még nem értik lelkük legfinomabb rezgéseit…

 

^ tetejére ^

2. nyilatkozat

A halálról

Rettenetes és iszonytató félelem az, ami az emberek halálhoz való viszonyát jellemzi. Megrémülünk akkor, ha azt halljuk, hogy nálunk fiatalabb ember eltávozott az élők sorából. szinte elképzelhetetlen mindaz egy emberi élő entitás számára, ami a halállal kezdetét veszi. A szétbomlás, a lét megszűnése, a szubjektív jelenvalóság tudat teljes kialvása. Mi lesz, ha már egyszer nem leszünk itt, és nem élvezhetjük a lét adta örömöket? Márpedig mi úgy terveztük, hogy ebben az életben jól fogjuk magunkat érezni. Ehhez persze igen sok idő kell, s bizony álmaink megvalósulása is igen sok időbe telik. A lényeg, hogy hagyjanak minket élni, hiszen mindig van mit tenni, s van mire várni. Márpedig a halál előbb-utóbb eljön az emberért. Kinek hosszabb, kinek rövidebb idő van adva. Földünkön, a jelenkori emberiség legnagyobb problémája, hogy egy olyan jelenvalóság tudat alkotja létezésének lényegét, amely csak a pillanat objektivitásában képes énként megnyilvánulni. Ez az én nem fog át mást, csak a megismételhetetlen pillanatot. Így persze egy kauzalisztikus láncolat része, amely mint jelen-múlt-jövő tagozódás ad életének oksági értelmet. Így aztán a halál, mint a pillanatnyi éntudat megsemmisülése nem jár mással, mint ebből az egésznek hitt oksági valóságból való kizárással. Ezt pedig nehéz igazán elfogadni. Az ember számára ez jelent mindent. Ha ez megsemmisül, akkor jön a nagy semmi, a világvége.

Márpedig egészen más törvények jellemzik a kozmoszt. A kozmikus valóságok igazi követői nagyon jól tudják, hogy a halál nem más, mint egy adott létformától való megszabadulás. Egy forma, amely már nem teljesíti be feladatát, mintegy létsíkot vált. A forma lényege a mögöttes formaalkotó idea (mely nem más, mint a lélek), nem pusztul el, hanem él tovább, valahol máshol – aztán ha akar, újból testet ölt, hogy megmérettesse. A kozmikus létezés örök törvénye ez, csak a ma embere ezt már régen elfelejtette, s azonosul a fizikai testével.

Ha igazán magasabb szinten próbáljuk szemlélni a dolgokat, rádöbbenünk, hogy mindaz a sok rituálé, amit halottainkért rendezünk, csak fölösleges parádé. Igazán senki nem hal meg. A fájdalom persze, amely minket átjár a szeretett személy elvesztése miatt, teljesen jogos. Ez egy normális, emberi érzés. De nem kell semmiféle túlzásba esni, s szeretteinket exhumálni, vagy 5 évente új sírba helyezni. A temető legyen az a hely, amely a hozzánk tartozó személyek emlékeit tartalmazza. Az emlékezés szép dolog, de nem szabad egész életünket azzal tölteni, hogy azokért sírunk, akiknek talán jobb odaát, mint itt ebben a földi valóságban… Egyes úgy is mindannyian átéljük azt, amitől mindannyian rettegünk – akármeddig húzzuk-halasztjuk a dolgot méregtelenítő kúrákkal, vagy éppen egy új betegség-megelőző programmal. Akkor pedig nekünk sem fog igazán jól esni, ha „látjuk odaátról”, hogy sokan sírnak értünk. Mert bizony nem mindenki kerül amnéziába a halál után. Akadnak tudatos személyek is.

De tegyünk egy kis sétát a halál utáni leléksorsot illetően! A testi valóság végén a halálban a lélek tulajdonképpen alkotóelemeire esik szét. Minden alkotóelemnek van megfelelő sík, vagy dimenzió - de egy lélek csak az adott síkon tudatosul (van olyan is, aki fel sem fogja, hogy meghalt). Néhány fejlett szellemiség azonban akár több szinten is képes énként létezni. Előfordul, hogy valaki az alsóbb asztrálvilág démonai és szárnyas gyíkjai között járkál, mint tigris – egy magasabb régióban meg angyalként él.

De térjünk vissza az előző gondolathoz! Vannak akik kevésbé félnek a haláltól, mégis a szűkre szabott testi létezéshez vonzódnak. Az ilyenek haláluk után az élők közelébe maradnak. Vannak azonban, akik magasabb világokba integrálódnak be. ezek aztán hamar rádöbbennek arra, hogy az ember és az általa felfogott valóság csak egy picinyke aspektusa az egész létezésnek. Vannak más világok is, mint a földi, s az ott megjelenő kihívások sokkal többet nyomnak a latban, mint az itteniek. A lényeg az, hogy egyre több és több létezővel lehet azonosulni bizonyos síkokon. Aki ilyen régiókba kerül haláluk után, az talán következő életeink végén is visszakerül ide. Aztán egyre többször akar jönni, és egyre kevesebb karmát hagy a Földön. Így válik egyre letisztultabbá, s mind többször kerülhet magasabb szférákba haláluk után. Egyszercsak úgy jön le mint a megvilágosodott, s választhat, hogy valóban befejezi a létkörforgást, vagy megy tovább idegen világok valóságában.

S ha ismét lejövünk a fizikai lét valóságába, választ kaphatunk arra, hogy a régmúlt idők emberei miért féltek kevésbé a haláltól, mint mi. A kelták, vagyis a gallok, a mai francia nép ősei: ők a reinkarnáció hívei voltak, s nagyon erősen hittek abban, hogy a halál után van egy másik világ, ahonnan majd újra testbe lehet öltözni. A kelták nagyon jó harcosok voltak, s testüket teletetoválták – majd halált megvető bátorsággal harcoltak a római légiók ellen. Az indiánok hite egyszerűbb, de a halálfélelemtől ez is megvédte őket. Egy magasabb védőerőben hittek, mely haláluk után garantálta, hogy nyugodtak lehetnek. Manitau egy olyan energia volt, amiben a harcos feloldódhatott, ha egyszerűen élt, tisztán és bátran halt meg. De ha a II. Világháború orosz-német frontjának katonáira gondolok, szintén azt látom hogy sokkal bátrabban adták az életüket az eszmékért, mint a ma embere. Nem a Führer vagy a Sztálin a lényeg: kevésbé tulajdonítottak jelentőségüket önmaguknak, mint a ma embere.

Az európai és észak-amerikai ember csakis az anyagvilág bűvöletében él. Itt és most kell elérned mindent, hiszen több esélyed nem lesz. A pillanatnyi létezéstudat szubjektív énazonosságába vetett hit olyan erős, hogy falat képes a legtöbb ember körül. Az amerikaiak megrendelnek néhány koporsó láttán, mikor az irakról érkező repülőben sorban leszedik őket. Az arabok persze képesek ezrével elesni - akár még az öngyilkos merénylettől sem riadnak vissza. S hiba volna csak a pénzzel azonosítani az okokat, melyet az öngyilkos családja az Al-Kaidától megkap. Itt is a hitre kell koncentrálnunk, melyet az iszlám emberbe gyermekkorától belenevelnek. Ő tudja, hogy a másik világ is valóság, s nem fél, ha fiatalon oda kerül. Nem tisztelem a terroristát – csak a hite lehet példakép minden ember számára. A hit adta bizonyosság az, ami minden tudományos magyarázatnál mélyebb realitást adna az embernek isten létével, s a halál illúzió voltával kapcsolatban. Feladat, hogy ezt a hitet elsajátítsuk!

^ tetejére ^

3. nyilatkozat

Kevesen tudják ma a Földön élő emberek közül, hogy vannak olyan világok, melyeknek körbeölelő szférái egészen másképpen helyezkednek el, mint e bolygónak. A Földön a FIZIKAI SÍK-nak nevezett, a materiális bázist biztosító dimenzió „foglal helyet” legalacsonyabban (melyet találóbban inkább ANYAGI SÍK-nak nevezhetnénk, hiszen akár az éteri vagy az asztrális világnak is megvan a maga „fizikája”.) Eme alapvető szintnél „magasabban” van az ún. ÉTERI SÍK, mely például olyan lelkek gyülekezési helye, kik valamilyen oknál fogva képtelenek voltak magasabbra emelkedni. (Vagy azért, mert nem érzékelik, hogy meghaltak, tehát továbbra is fizikai testükben lévőnek gondolják magukat – vagy pedig elintézetlen ügyük van az itteniekkel.) Ennél magasabban helyezkednek el az ASZTRÁLVILÁG-ok, melyeket aztán igen sok kis alrégióra lehet bontani. Vannak MENNYORSZÁG jellegű szférák, s akadnak az éterivel összefüggésben levő, alacsonzabb dimenziók, melyek egy adott személy kis világegyetemét képezik. (Itt persze arról is szó van, hogy sok ember semmilyen vallásba nem tartozott életében – így halála után egyfajta kagylóhéjba kerül. Ez a zárt szféra saját egyéni világképének lenyomatait őrzi; a szellem magányosan él tovább egy kicsi és csak rá jellemző „világegyetemben”.) Az asztrálvilágban felfelé haladva már olyan régiókat is láthatunk, melyek bizonyos vallásokkal állnak parallelitásban. Így jelen van a katolikusok paradicsoma, a muszlimok mennyországa vagy Krsna létezési tere és a Brahmanisták képzetes univerzumai. Ha felfelé haladunk, elérjük az ún. MENTÁL VILÁG-ot. A mentál sík tulajdonképpen a legmagasabban fekvő szféra, mely bolygónkon elérhető. Ennél magasabbra csak a legnagyobbak lélektestei mennek fel. Mégis – bár már ide is kevesen kerülnek – a legérdekesebb hely a „túlvilágon”. A logika feletti intellektus, a gondolat feletti gondolat dimenziója; itt már olyan szimbólumokat érthet meg az ember, melyek a Földön töltött időszakban csak nagyon ritkán foghatók fel! A legnagyobb szellemiségek kerülnek ide – s természetesen nem determinálja az idejutást az, hogy a földön mit dolgoztak, vagy milyen volt a társadalmi hovatartozásuk. Akad itt professzor, s akad hajléktalan vagy pap – s ugyanúgy a „pokolban”, a pokoli minőségek léttereiben is megtalálhatók eme három „szakma” képviselői. A MENTÁL SÍKNÁL már nehezen lehet feljebb menni – s általában már csak olyan lélek juthat feljebb, kinek van valamilyen IDEGEN léltekteste. Ha azonban a KOZMOSZ régiói felé kirándulunk, kissé mást tapasztalhatunk: más planéták körül egészen más elrendezésben léteznek a síkok. Akad olyan hely, ahol nem szükséges szétválasztani fizikai, asztrál, vagy mentál síkra a rendszert. Minden egyben van, a halál pedig csak egy játékos átalakulás, mely nem szükségszerűen jár együtt félelemmel. Egy ilyen planétán persze teljesen más az élet, s nem léteznek olyan hazugságok, mint a Földön. Ha ugyanis mindenki minden tettének következményét látja az adott planéta fizikai síkján (hiszen egyből belelát más régiókba, melyekben a tett valódi mozgatórugói is jelen vannak), akkor fölöslegessé válnak a hiteltelen ármánykodások és az igazságtalan cselszövések. Mondhatják persze sokan: ha mindenki „mindent tud”, akkor minek az élet? Ne feledjük el azonban, hogy egy ilyen bolygón a lények teljesen másképpen gondolkodnak, s számukra nem szükséges, hogy minden a KAUZALISZTIKUS elveknek megfelelően történjen. Nem feltétel az egymásutániság jelenléte az események szintjén. Megint más karmikus helyeken már nem is fizikai síkon zajlik az élet. Itt a létezés legalapvetőbb feltételeit biztosító szféra már nem a fizikai sík – s talán ilyet nem is ismernek. A legalacsonyabb létezési hely is olyan (NEM AZ – de hasonló), mint amilyen a mi asztrál világunk! Ha tehát feltételezzük, hogy a kozmikus rend ugyanolyan hármas felépítésű, mint a mi bolygónk, akkor a mentálvilágnak megfelelő helyen egy teljesen ismeretlen szféra húzódik meg! Gondoljuk csak el: egy ilyen világban milyen határtalan lehetőségek adódnak a fejlődésre? S mennyire eltérő az a fejlődési irány, amelyet képvisel maga az életet irányító hierarchia? De térjünk csak vissza magához a Földhöz. Itt egy számunkra reális világ létezik, melynek szabályait egyszer (születésünk előtt) elfogadtuk. Ha azonban a problémák nagyobbak, mint amekkorára számítottunk, akkor valószínűleg a mi érzékenységünk is felelős… vagy pedig a fizikai síkot egy gonosz hierarchia uralja – melynek érdeke, hogy a MEGÁLLAPODÁSON felül is szenvedjünk egy kicsikét többet…! Egy szó mint száz, ezen a földön összekevernek bizonyos dolgokat az emberek – olyan dolgokat, melyek nem tartoznak egymáshoz. Nem tartozik össze a vallás meg a politika, ahogyan a szerelem sem a hivatással vagy pénzzel összefüggésben lévő fogalom. A zűrzavar azonban érdeke egy bizonyos hatalomnak, hiszen csak egy téveszmék szintjén létező emberiségen lehet uralkodni. Egy olyan bolygón (fenn említettünk néhányat), melyen az ALSÓBB síkokon sem létezik zűrzavar, már nehezebb lenne ilyen típusú „liberális” felfogást kialakítani.

^ tetejére ^

^ tetejére ^

4. nyilatkozat

 Amit Platón tud Atlantiszról, az csak a kontinens végóráira vonatkozik s a pusztulás előtti időszakot mutatja be. Ami Atlantiszon valóban történt , azt kevesek képesek megérteni vagy felfogni. Amikor a Lemúr korszak véget ért, Atlantisz szárnyas lényei még repültek s a levegőbe emelkedtek. Hatalmas tudásukkal ők alkották meg az embert, s ők voltak azok akik testi létezésbe kényszerítették a lelkeket. Mégsem lehet jónak nevezni mindazt amit cselekedtek, mert egy olyan evolúciós programot adtak át az embereknek, amelynek elvégzésére az nem volt alkalmas. Az emberi lélekben benne voltak az istren tudat morzsái - a legmagasabb rendű szeretet, spiritualitás, az oldódás lényegi alkotói. Az atlantiszi teremtők azonban mindezekhez még hozzárendelték a küzdelmet és a démoni ösztönöket, brutalitást, szenvedélyeket, végletes, harcos, erőszakos, kemény temperamentumot.

 A teremtők azt akarták, hogy az emberi faj állandóan jó és rossz közötti ingadozás szintjén élve tapasztalja meg a valóságot. A lélekben benne volt a lemúr korszak által ráhagyományozott érzékfelettiség és a másikban feloldódni vágyó szeretni akarás. A kétfajta program azonban lassan megőrjítette, hiszen szinte állandóan önmagával is harcban kellett állnia a nagy kettőség miatt.

 Atlantisz célja egy harcos és mégis irányítható rabszolga kifejlesztése volt. Mindezek miatt rengetegen hagyták ott a félisteni kultúrát hiszen a tisztább atlantiszi lények érezték a dolgok rosszra fordulását. A teremtok több csoportja telepedett le más naprendszerekben, mert nem értett egyet azokkal akik az emberi fajt manipulálták. Az emberi közösségeket egymás ellen irányították és így egyre agresszívabb teremtményt kaptak eredményül. A Mars, Nap, Jupiter és Szaturnusz szférájából is adtak bizonyos töltéseket az embereknek - még jobban növelve a zűrzavart amely közöttük volt. Így sok ember ismert fel magában marsi, napi vagy szaturnuszi korszakokat illetve emlékezett ezeken a planétákon eltöltött időszakokra, szellemi fejlődésre. Egyes fajok és egyes emberek ugyanis több marsi asztrális töltést hordoztak magukban, mint a másik. Egyesekben pedig lehet hogy éppen a szaturnuszi princípiumok voltak erősebbek mint másokban. Itt kezdődött a szellemi, lelki és faji identitástudat eldegenerálódása. A faj egyes egyedei úgy érzik, mintha más és más bolygóról származnának, ez növeli az ellentmondásokat közöttük. (Igazán idegennek csak azok tekinthetők, akik másik naprendszerből jöttek. Ők persze kevesen vannak.)

 Az atlantisziak végeredményben azzal követtek el igazán nagy bűnöket az emberi faj ellen, hogy különböző törzseket egymásnak ugrasztottak. A Poe rémálmait is felülmúló képek, melyek az emberi törzsek egymás elleni harcainak emlékeit őrzik, ma is megtekinthetők az Akashában. A szörnyű mészárlások és iszonytató félelem közepette az ember egyre több karmát halmozott fel. De ez volt a lényeg, hiszen a teremtok célja egy rabszolgaságba süllyesztett lélek létrehozás volt, egy olyan lényé aki nehezen szabadul, hiszen sok letörleszteni valója van. A magasabb szellemi hierarchia erői bizonyos idő után megelégelték Atlantisz tevékenységet, s kezdték lesüllyeszteni teremtményeiket az ember szintjére. Így évszázezredekig tartó harcok kezdődtek a teremtok és az emberi egyedek között. Atlantisz egyre jobban elvesztette a hatalmát, de azt a picit ami maradt, kíméletlenül kihasználta az emberei egyedek ellen. Óriási madarak és gyíkok, szörnykreatúrák (melyek mint a teremtő evolúció zsákutcái ellepték a bolygót s együtt éltek a tökéletesebb példányokkal) voltak uszítva az ember ellen. Mindenek tetejébe még Atlantisz léghajói is bombákat és mágikus pusztító erőket löktek az emberekre.

 Egy tisztább és szellemileg jobb, magasabb lelkiség által vezérelt atlantiszi csoport azonban egy olyan emberi populációt kísérletezett ki, amely a már meglévőnél nagyobb észbeli és lelki kvalitásokkal rendelkezett. Az új faj egyedei aztán elkeveredtek az emberekkel, de erősítették az utóbbiakban az értelmi fejlődést. A béke ideje is eljött. Ekkor már a nagy tudású kultúra lényei az Atlanti-óceán szigetén éltek. Nem tudtak repülni és a fizikai sík volt a legfontosabb tartózkodási helyük. Jó néhány gonosz és jó csoport hagyta el a bolygót és távozott más naprendszerekbe. Az afrikai, eurázsiai és amerikai kontinensen élő emberi lelkek időközben segítséget is kaptak tisztább planéták lényeitől. A fáma szerint istenek fiai keveredtek földiek lányaival. A kozmikus cél az volt, hogy Atlantisz meglevő civilizációját valamilyen módon szövetségre bírják. a sors azonban másképpen írta meg a dolgokat, nem lehet tudni hogy kik kezdték el az utolsó háborút. Akár a teremtő, akár az ember, a lényegen nem változtat. Nem tudtak megegyezni, hiszen a teremtmény bosszút akart állni istenén, a teremtő meg nem kezelte egyenrangúként az általa teremtett emberállatot. Tény, hogy e gigászi háborúban, mintegy 14ezer évvel ezelőtt elsüllyedt és a víz alá került a sötét kontinens még megmaradt két utolsó szigete is. Ebbe persze már segítséget nyújtottak a magasabb szellemi hierarchia erői akik már megelégelték az állandó háborúskodást. Látták ugyanis, hogy a teremtmény vereséget szenved a teremtő ellen vívott háborúban. Ma szellemileg zárt és becsapott lelkek sokasága kering a bolygón, tipikus példája a teremtés tökéletlenségének. Sokan csak félig vak és lelkileg zilált lényként kóborolnak ezen a bolygón, nem ismerve fel a valódi célokat. Nem látják, hogy milyen értéktelen is az, amit magukból kitermelnek.

 Aki valóban idegen, az más naprendszerekből és távoli csillagvilágokból inkarnál ide a Földre. Feladata, hogy segítsen, tudást öntsön az emberekbe, és ellenálljon az atlantiszi barbárságnak.

 Említettem , hogy egyes csoportok eltávoztak más világokba az atlantisziak közül. Voltak szellemileg érettebbek és spirituálisan fejlettebbek közülük, akik megvetették lábukat más naprendszerekben, ők viszonylag tiszták és ritkán látogatnak el a Földre. (Természetesen nem azonosíthatók a Fény rendszereiből jöttekkel, azaz velünk, akik közül néhányan komoly feladattal jönnek le ide a Földre.)

 Néhány sötét csoport is eltűnt bolygónkról, mert nem értettek egyet az emberi faj teremtési processzusával, vagy egyéb hatalmi koncepciókbeli problémák tették lehetetlenné az egymás mellet élést. Atlantisz itt maradt démoni lényeit a szellemi hierarchia tette lassan tönkre. A Föld asztrálsíkján azonban ma is jelen vannak a démoni teremtők, negatív módon hatva az emberi fajra. Csak ritkán képesen inkarnálni, akkor fontos személyiségek, uralkodók, politikusok képében jelennek meg. Sohasem a tiszta fényt képviselik. A kinti negatív és sötét szövetséges lények persze gyakrabban jönnek le ide, hathatós szövetséget adva a Föld asztrálzónájában tanyázó gonosz atlantiszi csoportnak. Úgy védekeznek a szellemi hierarchia tisztaságával szemben, hogy nyíltan kimondják: nem voltak itt az ember teremtésénél, tehát ők nem felelősek a Földön történtekért. Ők a mi valódi ellenségeink.

 

^ tetejére ^

5. Élet a Marson

 Az alábbiakban egy olyan regressziós hipnózis történetét írom le, amelyet a Mars bolygó illetőleg a bolygón folyó események megismerésének célzatával csináltam. Az alany feladata az volt, hogy egy láthatatlan s mások számára érzékelhetetlen síkon figyelje meg, hogy mi történik a bolygón. Nem titkolt szándékom az volt, hogy föllebbentsem a fátylat az amerikaiak által eltitkolt s a nagyközönség számára ismeretlen marsi célkitűzésekről. Amiről tehát az alább következőkben szó lesz egy szupertitkos program, melyet az emberiség nagy része nem ismer. Egyértelmű, hogy hazudozás folyik a világűrben folyó kísérletezgetések körül, s ez az amerikaiak népbutító politikája. A regresszió 2000 március 26-án zajlott le, egy hideg kora tavaszi napon Budapesten. Az alábbiakban kérdés-felelet formájában leírom a lényeget.

- Keress egy Marsra vezető dimenziókaput! Megtaláltad-e az átjárót?

Az alany hangosan kezdett hozzá a válaszoláshoz.

- Egy olyan kapun jutottam be, amelyet használnak még rajtam kívül más csoportok. Amerikaiak és oroszok egyaránt ismerik ezt a bejáratot, melyen át el lehet jutni a Marsra.

- Milyen okból kifolyólag használják, mit akarnak megtudni?

- A Marson jelenkorban is van egy olyan civilizáció, melyet a phaetoniak alapítottak. Jelen van a phaetoniak egy csoportja, és gigászi technikai illetve hatalmas misztikus tudást birtokolnak. Az amerikai, orosz és egyéb földi csoportokat persze inkább a technikai tudásanyag érdekli, hiszen a mágikus ismeretektől félnek. Nem magától a tudástól, hanem attól a ténytől, hogy elterjed a Földön s esetleg egy öntudatra ébredt embercsoport már kevésbé irányítható. A rabtartóknak rabszolgákra van szükségük.

- Könnyen el tudják lesni a tudást?

- Nehéz egy földi lény számára ebben az átjáróban tájékozódni. A phaetoniak egyszerű de hatásos módon akadályozzák meg a betolakodókat abban, hogy eredményt érjenek el - velem is ezt csinálják. Mintha egy üveglapon keresztül kellene szemlélnem az egész civilizációt. Ezen az üveglapon azonban nem vagyok képes keresztüljutni sehogy sem. Ha példával akarnám neked illusztrálni, akkor egy akváriumhoz hasonlítanám az egészet, amelyben egy hal úszik. Az akvárium kívül belül el van zárva a világtól, törhetetlen üveglapokból álló kerettel. A halat látom, de nem mehetek be a vízbe, és nem foghatom meg.

- A phaetoniak fizikai síkon vannak jelen a Marson?

- Nem szükséges számukra a fizikai létforma és nem elsődleges, hogy anyagi síkon is megjelenjenek. Néha azonban kell, hogy a matéria szintjén is részt vegyenek az életben.
A marsi expedíció létrejötte sokat segíthetne az amerikaiaknak abban, hogy felismerjék a bolygón levést és fizikailag még elleshető titkokat. Az élet tisztelete megakadályozza a marsi civilizációt abban, hogy elpusztítsák a bolygóra érkező idegeneket. Nem véletlenül kíséri annyi szerencsétlenség a NASA marsi programjait. Bizonyos erők félnek, hogy kiderülnek eddig titokban tartott dolgok - melyeket a holdraszállásnál még el lehetett mismásolni. Akik ugyanis részt vesznek egy marsi expedíciban, és visszatérve beszámolnak a nemkívánatos látottakról, azok veszélyt jelentenének a titkos kutatást végzők és a titkokat megtartani igyekvők számára.

- A szellemi létforma tehát inkább jellemző a Marson, mint a fizikai?

- Igen, de esetenként szükség van fizikaira is. A Marson vannak olyan kapuk amelyekbe belépve hirtelen a Földön találja magát egy lény - bárhol lehet, akár még "Kiss Jóska" lakásában is. A phaetoni lények jelen voltak a Nagy Piramis építésénél, és bizonyos tudást átadtak az embereknek. Ez a bölcsesség azonban az átadott ősi formában nem maradhatott fenn - erre nagyon vigyáztak. Gondolj csak a repülő szőnyegre! Repülő kő az már hatalmas csoda lett volna, így a követ rátették egy szőnyegre. Ilyen formában maradhatott fenn a keleti meseként a repülő szőnyeg legendája. Az átadott tudás kapott valamiféle körítést, és olyan technikai mázt, melyet az akkori emberek nem értettek még, és így nem voltak rá képesek, hogy visszaadják az utókornak.

- A veszélyek ellenére ott vannak-e az emberi faj képviselői már ugyanúgy mint a Holdon, fizikai építmények és bázisok formájában?

- Jóval kevesebben ugyan, de már ott vannak, s elsősorban technikai célzatú kutatási irányvonal jellemzi őket. Az emberiség teljes félrevezetése az az információ, miszerint a marsprogram csak most illetve a közeljövőben indul.

^ tetejére ^

6. nyilatkozat

  Tulajdonképpen eljuthatunk egy kétpólusú társadalmi hierarchia megjelenésének a szükségességéig. Ha a Föld jövőjével foglakozunk, sok alternatíva akadhat. Ma nagyon lehet érezni, hogy az emberi faj számára behatárolt a fejlődés üteme. Még a legoptimistább tudományos előrejelzés sem bíztató. Nem lehet a végtelenségig kizsákmányolni a bolygót s mindent felélve magunkat istennek kikiáltani. Valószínűleg lesznek majd bizonyos kataklizmák, amelyek egyes területeket jobban, másokat kevésbé sújtanak - így létrejön egy ún. egyensúlyvesztéses állapot. Akadnak majd olyan népek, melyek szinte teljesen el fognak pusztulni. Megint mások viszonylag szerencsésebben vészelik át a szerencsétlenségeket. Háborúk, szerencsétlenségek, éhínség szintén komoly veszélyt jelentenek majd a bolygó egészére nézve. Lehet, hogy a Mad Max filmekből már jól ismert világ nem csak a rendezői fantázia terméke, hanem a holnap rideg valósága.

 Az emberi társadalmak azonban nagyon is gyógyulni vágynak majd. Az életben maradtak számára kardinális lesz az átváltozás és a társadalmi-, szellemi regenerálódás. Ez minden egyes korban jellemezte az embert, hiszen voltak már olyan történelmi periódusok, melyeknek végét emberek millióinak a halála fémjelezte. A keresztes háborúk vagy Napóleon kora éppúgy ilyen volt, akárcsak a két világháború. Mindig képesek voltak az emberi társadalmak egyfajta újraszületésre. Talán több kataklizma és egy-két világméretű háború után (mintegy 150-200 év múlva) már elérkezik az idő a hosszútávon kialakítandó békés egymás mellett élésre. A szükséges és fejlődéshez nélkülözhetetlen ellentmondást a kétpólusú társadalmi fejlődés adja majd. Az egyik fejlődési irány egyértelműen a kis közösségi sejtekben, kommunákban való társadalmi berendezkedést részesítené előnyben.

 Vallásuk egy ún. szinkretisztikus és minden vallás axiómáiból álló monoteista filozófia lenne. Rengeteget meditálnának s a "belső út" a megvilágosodás keresése volna az itt lakók igazi célja. Eme társadalmi berendezkedésű területek kismértékben az ipar, nagymértékben pedig a mezőgazdaság monopóliuma által léteznének. (Folytonos cserekereskedelem alakulna ki a különböző csoportok között, így biztosítván a fennmaradást.)

 A másik fejlődési vonal egy másik kontinensen - ne feledjük, a Föld arculata megváltozott néhány kataklizma által, esetleg új kontinensek is megjelentek - létező ország kezdeményezésére jelenne meg. Aztán több más hasonló gazdasági és filozófiai felfogást valló állam is csatlakozna hozzá és lassan elmosódnának a határok. Eme országcsoportok már olyan fejlődési koncepciót dolgoznának ki, amely sokkal inkább a tudományos és technikai szintű irányvonalat hordozná vezérlőelvként. A cél és az életet irányító filozófia alapkoncepciója "a világűrutazás" volna. Amit a másik társadalom belül, a belső világban keresne és találna meg - az utóbbi vonal képviselői a távoli világokba tett utazások során ismernének fel. Az űrutazók talán azért indulnának el, mert számukra nem lenne elég a megfogható dimenziók és saját legbelső világuk ismeretanyaga. Nekik a kozmosz ismeretlen területei jelentenék a nagy kihívást. Talán a földi vallások alapigazságai és axiómái összecsengenének az ismeretlen kozmikus régiókban élők által vallott tézisekkel. Így a bátor utazók lassan megtalálnák azt amiért valóban elindultak. Ok így találnák meg a kozmikus tudatot és ez jelentené számukra a kozmosz és ember egységét.

 A különböző filozófiára épülő társadalmak járnák tehát a saját útjukat. A belső utat követők számára saját élményeik éppoly komoly és hiteles források elérését tennék lehetővé, akár a másik civilizáció számára az űrhajók. A cél végül is egy, de különböző utakon is el lehet oda jutni. A lényeg minden körülmények között a feladat. Aki néhány életében olyan társadalomban élt, ahol az elmélyedés volt a mozgatórugó, egy másik életében kerülhet az űrutazók társadalmába. A karma és isten útjai kifürkészhetetlenek s a megismerés csak akkor lehet teljes, ha a lélek sok létformát bejár. A cél a megismerés és a tapasztalatszerzés. Képzeljünk el egy olyan űrutazót, aki tudata legmélyén hordozza utazásának igazi célját. A valódi motivációk tudatalattijában nyugszanak s így a kapitány parancsa vagy a kijelölt perspektíva csupán illúzió. Aztán mikor találkozik egy idegen kultúra fiaival döbben rá, hogy ki is o valójában. A felismerés gigászi s személyiséget megrázkódtató, mert talán épp olyan bolygó lényei ébresztik rá a valóságra, melyen a misztikus mágikus ismeretek nincsenek elválasztva élesen a technikai civilizációtól. Talán éppen olyan bolygóra kerül, ahol saját "szellemiségének" más alkotói folytatnak létezést. Az űrhajós felismeri, hogy o egy kis alkotóeleme egy nagyobb valaminek. Ez a nagyobb valami - az entitás - tulajdonképpen belőle és más lélektestvéreiből áll. Így maga a találkozás s kapcsolatfelvétel sem más, mint az entitás szervezetének működése. Magát a nagy ént jelenti minden mozdulat, mint egy gigászi szuperlény vérkeringését. Az űrhajós rádöbben, hogy egy láthatatlan összefüggésrendszer mentén más lényekkel együtt biztosítja a nagy én létezését s életét. És itt jön a képbe a végtelen alázat.

^ tetejére ^

7. Titkos támaszpontok

 Egy régi regressziós hipnózisról szeretnék most írni részletesen. Ez egy olyan kutatási fázis része volt, amelyekben a kisérleti alannyal a NASA titkos dolgait, jelenségeit kutattuk. Azt szerettük volna tudni, hogy miképpen lehetséges a NASA számára olyan, Holddal kapcsolatos kísérlet titokban tartása, amely az egész emberiség előtt rejtve van. Az alább következőkben leírom, hogy mi töretént a hipnózis folyamán. A célszemélyt A-nak fogom nevezni.
 Minden a szokásos módon kezdődött, a célszemélyen éreztem a feszültséget, amely egyre erősebben nőtt ahogy az elmélyedést folytattuk. A cél most a Föld volt, szerettem volna megtudni annak a NASA bázisnak a helyét, amelyről az űrhajókat irányítják. A-nak olyan szuggesztiót adtam, próbáljon meg az USA területén a Nevada-sivatag környékén keresni egy helyet, ahol lehetséges egy szupertitkos támaszpont létezése. Sokáig kutatott majd egy - számomra azóta is meghatározhatatlan helyű - sivatagi területen végre megleltük a kérdéses bázist. A-nak az volt az érzése, hogy ez egy nagyon titkos terület és csak nagyon kevesen ismerik. Azt is érezte, hogy a bázis el van látva valamiféle védekező rendszerrel, amely láthatatlanná teszi az optikai, röntgen- vagy radar frekvenciákkal működő szerkezetek számára. Amit A ezek után mondott, az nagyon megdöbbentett, legalább 30 űrrepülőgépet számolt meg, amelyek mindegyike bevethető állapotban és ugrásra képes képes állapotban várakozott. Az egész terület több futballpálya nagyságú volt és hatalma acélrács védte, amely körbefogván a területet olyan hatást keltett mint egy óriási karám. Ezen a támaszponton olyan űrhajók vannak, amelyekkel soha be nem jelentett űrutazásokat hajtanak végre

---------

 Egy regresszióban "A" arról számolt be, hogy egy űrhajót lát a Hold felé közeledni. Ez nem is volt meghökkentő, hiszen tudjuk, hogy az amerikaiak milyen nagy anyagi ráfordítást igénylő űrkísérleteket folytatnak a 70-es évek óta. Volt ebben az űrhajóban azonban valami nagyon furcsa... A még a jármű és a földi irányító központ közti beszélgetést is kitűnően vette. Nem értette azonban, mivel nem tudott amerikai angolul. volt ez egészben valami furcsa. A járművet is megnézte elég alaposan s úgy találtuk hogy ez egy űrrepülőgép.
 A furcsaságok egyre folytatódtak. Érzékeltük, hogy az űrjármű lassan megérkezik a Hold egyik támaszpontjára. Ez persze egy olyan befogadó központ volt melyről a földi nagyközönség egyáltalán nem tud. Láttuk, hogy emberek fogadják a járművet. A azt is elmondta, hogy nagyjából hogyan néz ki. Egy rakétasiló képe bontakozott ki lelki szemei előtt, s engem emlékeztetett egyik kedvenc Sci-fi filmemben látott jelenetre. Már azt hittem, hogy A tudatalattijába ragadt töredékéről van szó. A azonban azt állította, hogy ilyet még egyetlen filmben sem látott. Részletesen elmondta hogyan szállnak ki az űrhajósok s mit csinál a fogadó személyzet. Ez azért volt döbbenetes mert a mai emberiség nem tud arról, hogy a Holdon olyan bázisok vannak, amelyeken egyszerre 10-12 személy tartózkodik.
 Aztán a hajunk is égnek állt attól amit tapasztaltunk. A arról számolt be, hogy az űrhajó legénysége felváltani jött másik három embert, akik néhány napon belül utaztak volna vissza a Földre (nem igazán tudatja a média az emberekkel hogy ilyen forgalom van a világűrben). A azt is elmondta, hogy milyen termek és szobák vannak a bázison. A bázis mélyen a Hold felszíne alatt helyezkedett el, és csak a befogadó siló emelkedett ki picit a felszín fölé. Az egész tulajdonképpen csak 5-8 km magasságból volt észrevehető igazán. 10 km felett pedig gyakorlatilag észlelhetetlen volt. A repülők azért találtak rá, mert pontos koordináták alapján közelítették meg.
 Hosszú folyosók kötötték össze a holdfelszín alatti termeket - voltak hálófülkék és tervasztalokkal meg iratokkal teli dolgozószobák, meg egy nagy tanácsterem. Ez utóbbi közönséges székekkel volt tele, s úgy nézett ki mint egy iskola, mert nagy katedraszerű asztal is helyett kapott a közepén. Lélegzetelállító technikai csoda közelébe érkeztünk, mert A szerint a bázis közelségében a földihez hasonló gravitáció volt. Aztán utasítást adtam A-nak arra, hogy menjen ki a bázison kívülre, a felszínt tanulmányozni. Itt még elgondolkodtatóbb jelenségek és képek fogadtak minket, bár már kezdtünk szkeptikussá válni az egésszel kapcsolatban. Lánctalpas járműveket látott A, melyeken látszott hogy nem rég dolgoztak velük. Valamiféle talajegyengetés volt a cél, és egy nagyon feltúrt terület képe bontakozott ki A lelki szemei előtt. Egy kisebb dombot hordtak el amely útban volt s A úgy érezte, hogy a munka vége felé tartanak. Az adott pillanatban persze éppen nem dolgoztak, ezért utasítást adtam A-nak, számoljon be egy olyan időszakról, mikor éppen folyik a munka. Ez nem nagyon sikerült s egyre kásásabb lett a kép. Megéreztem, hogy be kell fejeznem a regressziót s kihoztam A-t a transzból.

^ tetejére ^

8. Elszakadás a földi egótól

 Az Én és a tudatkitágulás fogalma sokak számára idegen és ismeretlen terület. A ma embere megszokta, hogy énje nem más, mint egy önmagát a jelenvalóság pillanatában érzékelő tudat. A tudat az énhez kötött. S így a személyiség a pillanatnyi most jelenvalóság tudatára fókuszálódott. Így képes az ego megvédeni magát és pajzsot építeni mellyel létezését biztosítja.

 Ha azonban kicsikét elrugaszkodunk a valóságba vetett vakhittől, elkalandozhatunk nagy messzeségekbe. Minden korban a misztikus látnokok, jógik és szentek megtették ezt az utat. Nemcsak Krisztus vagy Buddha, de a névtelenség rejtélyes világába bújt és barlangok, erdők mélyén élő remeték is végigjárták ezt a fejlődési állomást. Mit is jelent az én feloldódása és a személyiség kitágítása? Valóban csak egy révület, vagy álom, melyet el kell vetni s a mesék világába száműzni? Egy bizonyos tudatállapotban az ember megtapasztalhatja, hogy sok más létezővel egy - azaz nem különbözik tőlük, s énjének szilárdnak hitt falai leomlanak, hogy másokat is befogadjanak. A fizikai realitás síkján persze mindezt nehéz konkrétan megélni, hiszen egy meditációban eltöltött vagy révületben megélt időszak után az ember újra testi önvalójához kell, hogy visszatérjen. Az említett és névtelen nagyságok is újra meg újra keresték ezt a nagyszerű állapotot. Hiszen hosszabb rövidebb időre mindig visszajöttek a valóság síkjára.

 A halál azonban megszabadítja az embert sok gátlástól és egy teljesen más világ tárul fel a lélekhez felemelkedő lény előtt. A fizikai és éteri lélekteste egy része valóban a földé lesz vagy tűz égeti el. Az éteri testek egy része az asztrális, a lelki és a mentális alkotóik azonban a nekik megfelelő síkon foglalják el helyüket. Tulajdonképpen a halál utáni tudatosság is annak függvénye, hogy a lélek milyen síkon tudja magát énnek. Másképpen kifejezve a halál utáni tudatosság annak függvénye, hogy a lélek milyen rezgésfázisú dimenzióban tudatosul.

 Vannak olyan magas szintű lények kik az emberi létforma megismerése után már nem akarnak visszatérni erre a bolygóra. (Ezek jó része már eleve más csillagrendszerekből inkarnált ide.) Ők a fizikai test halálával egy nagy rabságból szabadulnak meg. Az asztrális mentálvilág kis rejtekajtóin keresztül olyan síkokra jutnak el, melyek egy gigászi tudatkitágulás állapotába viszik el őket. Itt aztán sok más létezővel képesek egyé válni s megismerni azok valóságát, személyiségük rezdülését. Az is előfordul, hogy egy más világból érkezett lélek már a Földön, fizikai testében élve is képes rá, hogy idegen dimenziók valóságában ébredjen rá saját énjére. (Ahogyan a különböző korok szentjei vagy a fenn említett Krisztus, Buddha s Mohamed). Ilyenkor mintha egy idegen csillagrendszer felszínén járna vagy más bolygón folytatna létezést - esetleg több lelkialkotóval is énként azonosul. Aztán néhány pillanatra egy olyan lényt is érzékel önmagaként, amely minden eddiginél hatalmasabb és összetettebb. A nagy ÉN tulajdonképpen nem más, mint egy olyan Csillagegregóra, "aki" magában foglalja őt s még néhány más világban létezést folytató lényt. Ők együtt alkotják a nagy én szervezetét - aki szintén csak alkotója egy még nagyobb rendszernek.

 S itt érdekes témához érkeztünk el. A jelenkor UFO jelenségeinek mélyreható elemzését folytattam sokáig. Regressziók és kutatómunkám eredményeinek összegzése után arra a következtetésre jutottam, hogy sok összefüggés akad az ufojelenségek átélőinek elbeszélései és a régi misztikus élmények között. Az ufojelenségek 60%-a persze vagy kitaláció vagy pedig földi hatalmak játéka az emberrel, illetve csalás. Marad a 40% amelyekben bizonyos emberek ténylegesen átélnek valamit. Nos a lényeg éppen az, hogy mit! Valóban csak egyszerű űrlátogatók kísérletezgetéseinek céltáblái lennének ez emberek? Egy olyan nagy én, amelyről fentebb említést tettem képes ellenőrzést tartani azok felett akik őt alkotják illetve létezéséhez az energiát biztosítják. Ha mondjuk X ember egy csomó más lénnyel egyetemben alkot egy nagy ént, akkor X-et úgy is felfoghatjuk mint egy kis részecskét - a nagy én egyik elemét. Így egy X-szel történt ufoeltérítés élmény kapcsán feltételezhetjük, hogy létrejött a nagy én szervezetén belüli információcsere. A nagy én számára fontos, hogy néha ellenőrizze saját alkotóit illetve biztosítsa közöttük a zavartalan információ áramlást. Úgy ahogyan a sejtek és a vér áramlanak a szervek között - hogy a szív és az agy parancsára várva éltessék magát a testet. Így egy elért élmény valójában nem más mint az alkotóelemek (a nagy én részecskéi) közötti összhang megteremtését célzó késztetés. Ha az összhang megvan az elemek között akkor rendesen működik a nagyobb egység. Úgy ahogyan a test is akkor egészséges ha a vér és a sejtek normálisan végzik munkájukat. A kérdés persze felmerül az emberben, hogyha a fentebb leírtak igazak vajon van-e valóság. Az emberek nem azzal foglalkoznak amivel szükséges volna. A kultúra és a társadalom egyszerűen nem vesz tudomást arról, hogy a valóság milyen is igazán. Lehetséges, hogy éppen ez a kozmikus valóság asztrális, illetve lelki attitűdje.